Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Muzsikál az ősz, ami eszembe juttatta ezt a csodaszép történetet

Elmúlt a nyár, bármennyire is kapaszkodnék még a ruhája szélébe, nem marad. Elkezdődött az iskola. Tegnap még mezítláb gázoltam a fűben, ma már zokni, cipő melegíti a lábamat. Kutatom az időjárás előrejelzéseket, hátha csoda történik, és lesz még egy aranysárga vénasszonyok nyara. A hűvös idő, ilyenkor már eszembe juttatja a karácsonyt. A legközelebbi pontot, amit mindig izgatottan várok, és a szívemben jó előre készülök rá. Tervezgetek és gyűjtögetek, hogy ne érjen váratlanul a november, amikor már bizony kapkodni szokás. Keresem ennek az évszaknak és az elkövetkezőknek a varázsát, hogy nyugtassam a lelkem, nem baj, hogy elmúlt a nyár, lesz valami más, ami épp oly szép, mint ez volt. Itt bizony már az ősz muzsikál, táncolok hát az Ő zenéjére…

1

A karácsony számomra alkalom arra, hogy ünneplőbe öltöztessem a szívemet, és különösen békésen, szeretetben töltsek néhány szép napot a szeretteimmel. Ennek a gondolatfüzérnek végén emlékeztem meg újra erről a csodálatos történetről, amit most elhoztam neked.

“Magányosan sétált a hóborította utcán, talpa alatt csikorgott a hó. Délutáni egészségügyi lépteit szaporította, de gondolatai nem hagyták tétlenül. Egyre az motoszkált a fejében, hogy milyen sok a magányos ember a környezetében. Az eltelt évek alatt környezete megöregedett.
Szívesen megállt egy-egy jó szóra, hiszen tudta, sok ember van akire rá sem nyitja senki sem az ajtót.
Karácsony közeledett, s ilyenkor az ember a lelkét is ünneplőbe öltözteti.

A környező udvarokon egy-egy fényben csillogó fenyő jelezte a szeretet ünnepének közeledtét. Időnként megcsapta az orrát finom gyömbér, szegfűszeg, és fahéj illata. A házakban mindenki készülődött az ünnepekre. A finom illatok kellemesen körüllengték sétája közben, és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát, s ettől még nagyobb nyugalom kerítette hatalmába, boldogan lépkedett a kies utcán.
Ilyenkor az ember sokkal fogékonyabb a jóra, a jó sokkal jobb, a rossz pedig elviselhetetlen, mert kinek nincs senkije az minek süssön, minek készüljön? Ezek a gondolatok lettek úrrá rajta, s szemét szorosan összezárva állta a szél ostromát. Gallérját felhajtotta, borzongott, mert a hideg teljesen átjárta testét, de a szívét, azt nem..

Azon törte a fejét mi lenne, ha úgy tenne valakivel jót, hogy kiléte titokban maradjon. Szeretett volna valakinek adni abból a szeretetből, ami most átjárta a lelkét, így Karácsony közeledtével. Talán egy magányos szomszéd lehetne, elmélázott a gondolaton.
No de az sem mindegy, hogy ki legyen a kiválasztott, és miként hajtsa végre a jótéteményt. …. Gondolatai kavarogtak, hogyan oldja meg amit eltervezett.

Annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy a séta ideje alatt sem tudta eldönteni hogyan tovább. Egyre rótta az utcát, időnként ismerős arcok felbukkantak, s a szállingózó hó megült szempilláján, összehúzott szemekkel folytatta sétáját.

Amott a kertben mozgolódást látott, s egy hangot… úgy vélte, hogy néki címezték.

– Rég láttam, hogy van?
Kérdezte a korosodó hölgy, ez volt az indító kérdés, amit nem lehetet szó nélkül hagyni.
Szívesen megállt, mert szó, ami szó ő is nagyon vágyott arra, hogy gondolatait megoszthassa valakivel, vagy valakikkel. Amint éppen megállt, hogy válaszoljon a kedvesen feltett kérdésre látja ám, hogy a szemközti házból ismeretlennek tűnő néni ballag a kertjén át, de nagyon leromlott beteges állapotban volt. – de hisz alig ismert reá.

1

Odaköszönt a néninek kedvesen, de a néni teljesen magába, s magányába burkolózva, egy hatalmas kendővel a vállán, tovább tipeget az udvaron a kitaposatlan hóban.
Rettegve figyelte… tekintetével körülölelte féltőn, nehogy elessék, de szerencsére sikerült az udvari séta, s el is tűnt csendesen, kérdésére nem válaszolva a szűk kis bejárati ajtón.
Hosszan elnézte, mily csekély halovány fény hatol át az ablakán…
– Talán gyertya fénye, vagy tán a szükség…..?
A szomszédasszony észrevette tanakodását, és máris rögtön mondta az útbaigazítást:
– Magányos szegény, beteg, nincs senkije, a kutyáját is a napokban segítettük eltemetni.

Döbbenten hallgatta, mit lehet még szegénytől elvenni? Még évekkel ezelőtt nem volt egyedül. Sorsa csúnyán elbánt véle, no meg az évek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az egykoron szép napokat élt asszonyból, hajlott hátú nénike lett.
Ekkor minden eldőlt,… hogy ki lesz a kiválasztott.

Másnap lázas készülődés közepette, apró részleteiben mindent kitervelt, hogyan oldja meg feladatát. Jó érzés fogta el, a szíve tele volt melegséggel, szeretettel. Úgy érezte, hogy másnak is jut bőven szeretetéből, adni akart, adni, bármi áron…
Reggel, amikor felébredt, gyorsan előkészített egy kis kosarat, amit kibélelt borostyán levéllel. Belehelyezett sok-sok finomságot, szaloncukrot, almát, és más gyümölcsöt is. A sütemény sem maradhatott el, volt otthon bőven, mert neki volt kire sütnie. Feldíszítette hát a bőség kosárkáját, és készen állt, hogy a nénihez eljuttassa. Alig várta, hogy sötétedjék, de azért még a nénike biztonsággal ki tudjon tipegni a hóba. Odaosont a roskatag háza elé, majd lopva körülnézett, s a kapu elé óvatosan belesüllyesztette a szeretet csomagját, és becsengetett….

Gyors léptekkel eltávolodott, s egy bokor mögé elbújva figyelte a távolból, hogy a címzett épségben eléri-e a kaput. Türelmetlenül várt… és várt.
Már éppen aggódni kezdett, de az öreg lábak már nem mozogtak olyan fürgén, igaz – erről megfeledkezett. –
A lábán egy félretaposott félcipő, a kérge letaposva papucs formát utánzott. A papucs óvta az öreg lábat a tél hidegétől. Hatalmas megnyúlt kendővel a vállán öregesen, csoszogó léptekkel igyekezett a nénike kapu felé. Reszketeg kezével nehezen találta a zár lyukát. Nem is tűnt fel néki, hogy a kapuban nem állt senki. Ösztönösen reagált a csengő hívó hangjára, és nagy igyekezetében válláról a kendő félrecsúszott, csak nagy nehezen tudta a helyére igazítani, mert az ujjai már ellenszegültek. Az öreg kendő volt minden ékessége, s úgy viselte, mint egykoron, új korában.

Közömbös tekintettel, nagy nehezen lehajolt, és megfonnyadt öreg kezeivel felemelte a bőség kosarát. Nem tétovázott, hogy hogyan került oda, csak gépiesen tette a dolgát. Rég volt már, mikor gondolt reá is valaki, talán már el is felejtette, milyen kapni. Magánya az emlékeit is megfakították, nem maradt néki más, csak a hajlott kora, meg ez a kis viskó.

Másnap a jótevő sétálva ismét útját arra vette, és fürkésző tekintettel nézett be az elvadult kertbe. A téli udvar még barátságtalanabbnak tűnt… Sok lim-lom, ami a magányos évek alatt összegyűlt, és a csupasz kert nem rejtette a szegénységet. A szomszédasszony kipirult orcával sepregette a kerti utat, s mikor felfedezte a sétálót, jó indokot találva a beszélgetésre, gyorsan megtámasztotta a seprűjét…..
– Jó napot kedveském- szólt.

– Hát nézze csak…. szegény mami, már nem tudja, hogy mit csinál. …..a kapu elé kirámolt.

Ujjával hadonászva a föld felé mutatott. A földön nem volt más csak az ő tegnapi kosara, de nem üresen.
Szegény nénike, ő is adni szeretet volna az biztos, mert dióval volt megrakva a kosár, egy pár darab elöregedett szaloncukorral, minek már a papírja is megfakult, s talán a cukor már olyan kemény volt, hogy az egereknek sem kellett.
Csak az ő szegény öreg szeme nem észlelte, hogy vele együtt a cukor is megöregedett, s a díszes csomagolás is megkopott, mint szegény öreg kendője.

A bőség kosár titkát a sepregető asszony nem is sejtette, mert nem avattam be a titkomba. Miután elköszöntünk egymástól, sepregetését befejezte és szaporán a meleg házába sietett.

Én boldogan magamhoz emeltem kosárkámat és továbbsietve eltűntem a szürkületben.”

Szerző: Gini Papp – Zacc
A történet forrása

Szerző: Gini Papp - Zacc

Ha tetszett, kérlek oszd meg te is, és mindig nézz szét a lap alján lévő képes ajánlatok között is! Ha van kedved, jobb oldalon csatlakozhatsz Facebook oldalamhoz, így egy jó kis csapat tagja lehetsz.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!