Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Hiszek benned

A napokban – miután tele hassal sétáltunk egy étteremtől az autónk felé -, megpillantottunk egy hajléktalan férfit, aki  egy kapu aljban ücsörgött, előtte a szokásos műanyag pohárka.


Igen, megrakott pocakkal még jobban üt egy ilyen látvány.
Legszívesebben vissza rongyoltam volna az étterembe és csomagoltattam volna neki is egy adag ételt, ehelyett a pénztárcám után nyúltam. 
Kivettem belőle az összeget, amit neki – és a saját megnyugvásomra – szántam, majd igyekeztem befűzni Aminát, amíg kellő távolságra voltunk, hogy tegye a poharába.

Megindultak a kérdések, mint minden alkalommal, amikor ilyesmit csinálunk – ebből is látom, még mindig nem érti mi is ez a dolog pontosan -…:
– De miért adjuk neki?
– Mert rászorul. Neki nincs annyi, mint másoknak. Talán az utcán alszik.
– De hogy-hogy az utcán anya? Egyáltalán nincs ágya?
– Talán nincs.
– És mit csinál az utcán? – és persze már állunk és filozófiai mélységekbe megyünk, hogy ki legyen vesézve pontosan ez a fontos kérdés újra.
– Ő tulajdonképpen mindent az utcán csinál. Itt él.
– SOHA nem lesz saját lakása, és ááágya? – néz rám döbbenten.
– Azt remélem, lesz neki. Sok esetben, ez egy rövid időszak – nyugtatom magamat is…
– Mit eszik?
– Amit venni tud abból, amit másoktól kap.
– Anya – néz rám, és már látom a teljes együttérzést a szemében -, ezt a bácsit senki se szereti?
– De igen. Mi is szeretjük. Gondolom sokan szeretik még annyira, hogy adnak neki a magukéból. De azt remélem saját magát is szereti annyira, mint ahogyan mások szeretik Őt.

Áll és szorítja a kezemet. Fáj neki, amit lát és hall.
Letérdelek hozzá.
– Nézz rám kérlek! Mindenkinek más feladata van az életben. Neki most ez. Meg fogja oldani, mert ügyes. És lehet, hogy ez is segíteni fog neki, hogy mi most teszünk a poharába egy kis pénzt, mert azt látja, hogy mások is bíznak benne. Abban, hogy újra olyan ember legyen, amilyen volt.
– Nem merem oda adni neki anya.
– Mitől félsz?
– Nem tudom, tedd oda te légy szíves!

Megmarkolom a kicsi kezét és határozottan oda sétálunk hozzá.
Nem akar ránk nézni, én azért keresem a tekintetét.
A poharába teszem a pénzt, majd hirtelen leguggolok elé. Meglepődik, rám néz.
Könnybe lábad a szemem, de mosolygok. Nem sajnálom, hiszen az Ő döntései, az Ő élete. De együtt érzek, és szívesen megölelném. Csak, hogy bátorítsam, mindig van felfelé.
Megtört, középkorú arc. A lányomra néz, majd vissza rám.
– Köszönöm – hagyja el a száját halkan.
– Tudom, hogy újra szép életed lesz, mert a tekinteted bátor – mondom neki, és felállok. Már meg vagyok róla győződve, hogy így lesz. Nem hazudtam neki.
A tekintete már nem csak bátor, hanem elszánt és lám-lám, mosolyog…
Bólogatok, csak úgy magam elé továbbra is mosolyogva, és egy kövér könnycsepp gördül alá az arcomon.
A boldogságé.
Tudom, hogy nem marad ott a kapualjban, Ő nem!

 

Szerző: Gini Papp - Zacc

Ha tetszett, kérlek oszd meg te is, és mindig nézz szét a lap alján lévő képes ajánlatok között is! Ha van kedved, jobb oldalon csatlakozhatsz Facebook oldalamhoz, így egy jó kis csapat tagja lehetsz.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!